Tolnai borvidék, az elfeledett szomszéd
– interjú Mucsi Zalánnal
A Tolnai borvidéken alig több mint egy tucat borász tevékenykedik, ami különösen szomorú, tekintve, hogy kiváló talaj és éghajlati adottságokkal rendelkezik, és egy kis érzékkel – és persze rengeteg munkával – kiváló borok kerülnek ki innen, ennek pedig talán nincs is jobb példája, mint maga Mucsi Zalán! A Grál Borpince borai ma már a tengeren túl és a nemzetközi csúcsgasztronómia színpadán is megtalálhatóak, továbbá számos díjat szereztek már a borásznak.
Igaz harmadik generációs vagyok, viszont a sajátomban az első. A családom a 20. század elejétől szőlővel foglalkozik, aztán később borkészítéssel is természetesen. Gyermekkoromban nagyon utáltam a szőlőt és mindent, ami a szőlővel kapcsolatos, hiszen egy fiatal tanonc élete arról szól, hogy a nyári szünetekben a szülőknek és a nagyszülőknek kell segíteni a szőlőben. Nekem így indult a kapcsolatom a szőlővel. Szerencsére tinédzserkoromra teljesen átszellemültem és 180 fokos fordulatot vettem, így nagyon megszerettem a borászatot. Persze ehhez kellettek emberek, barátok, jó tanárok, akik segítették ezt velem megszerettetni. Ez abszolút sikerült, így mára már imádom azt csinálni, amit csinálok.
Én borászként végeztem és borászként kezdtem, viszont utána átnyergeltem a borkereskedelemre, ami nagyon megtetszett, így ebben 10 évet el is töltöttem. Később kapcsolódtam egy nagyobb pincészethez mint kereskedő és ott lehetőségek kínálkoztak arra, hogy cégvezető lehessek, így borászként rám került a választás, szóval kereskedelmet és birtokot is igazgattam egyszerre.
Az első présházatokat az esküvőn összetáncolt pénzből vásároltátok meg Gyönkön, a feleséged szülőfalujában. Korábban jártál a Tolnai borvidéken? Mik voltak az első benyomásaid? Mennyire jellemző ott a borászok közötti összetartás?
Korábban életemben nem jártam Gyönkön, a feleségemen keresztül kerültem oda. Persze nem rögtön arról volt szó, hogy itt pincét fogok vásárolni, hiszen mi ekkor már Budapesten éltünk, így csak néha látogattunk le Gyönkre. A feleségem nagyon sok barátjának volt itt pincéje, így náluk nagyon sok időt töltöttünk és kóstolgattunk borokat, viszont ezek minőségükben rosszak voltak. Nem tudtam azt elképzelni, hogy ezen a gyönyörű tájon, a gyönyörű lehetőségek hazájában miért készülnek ilyen egyszerű borok. Persze én erre nem kihívásként tekintettem, hogy bebizonyítsam, hogy mennyivel jobbat tudok, hanem már egyszerűen nem fért bele egy harmadik vagy éppen negyedik állomás az életünkbe, hiszen Budapesten éltünk, én Balaton-felvidéken dolgoztam és Gyönkre jártunk rendszeresen. Akkor már nem volt az opció, hogy én még kiválasszak egy negyedik helyszínt, hogy melyik borvidéken szeretnék borokat készíteni. Arra az álláspontra jutottunk a feleségemmel, hogy munkahelyek jöhetnek, mehetnek, de Gyönk örök. Így került asztalra az a gondolat, hogy itt vásároljunk egy pincét, úgyis egy bortermő régió. 2008-ban így itt vettünk meg egy düledező présházat.
A családok között nagyon jó viszony van, például az egyik borász barátunknál, aki piacra termel és szőlőszomszédok is vagyunk készültek el az első boraim, de össze szoktunk járni kóstolgatni is. Mindenki a saját maga kis piacát terelgeti és építgeti, nem nagyon szólunk bele egymás munkájába.
A Tolnai borvidék bár hatalmas, mégsem tartozik a legnépszerűbb vagy a legnagyobb szőlővel rendelkező hazai borvidékek közé. Esetleg vannak olyan kezdeményezések, amelyek a régiót hivatottak megismertetni egy szélesebb közönséggel?
Sajnos nincsenek ilyen kezdeményezések, mindenki nagyon elfoglalt, és ahogy mondani szokták egy fecske nem csinál nyarat. Nekem eszembe jutott már az, hogy össze kellene hozni egy olyan eredetvédelmi terméket, ami elkülönítené ezt a pici kis régiót a többitől, de ebben a szemléletben még nem találtam meg a társaimat.
Magyarországon 22 borvidék van és a Tolnai a 22. – ebből is látszódik, hogy mekkora szerepe van az országos bortermelésbe. Azt azonban ne felejtsük el, hogy egy nagyon jó termelésű potenciállal megáldott terület, ami évszázadokig a Szekszárdi borvidékhez tartozott. 1997-ben született meg az az egyezmény, hogy a két borvidéknek elválnak az útjai, amit őszintén szólva nem bánok, hiszen így egy kicsit unikális tudok lenni a Tolnai borvidéken, míg ha a Szekszárdihoz tartoznánk, akkor ott óriási verseny lenne.
A tőkéket egytől egyig organikusan művelitek. Te hol ismerkedtél meg ezzel a borkészítési iránnyal?
Mindig a gyermekkoromat próbálom idézni. Én Soltvadkerten nőttem fel, ahol mindig is közel volt hozzám a természet, volt kiskertünk, szőlészetük, gyümölcsösünk. Tisztán emlékszem arra, hogy nem használtunk sem mérget, sem gyomírtószert, egészségesen éltünk, nem is voltunk betegek szinte soha. Ettől később azonban kicsit elszakadtunk, a szüleim elkezdtek kemikáliákat használni, amit én nagyon sajnáltam. Amikor a borkereskedelemben kezdtem el dolgozni, akkor egyre több helyről hallottam – főleg külföldi pincészetektől – hogy organikusan, vagy épp biodinamikusan művelik a szőlőjüket. A borokat megkóstolva érződött a különbség, hogy ezeknek nagyon jó ízük van: gyümölcsösek, érződik a régiónak az ásványossága. Határozottan különlegesebbek voltak, mint a konvencionális társaik. Már akkor kezdett kialakulni bennem a kép, hogy nekem ezt az irányt kellene követnem. Amikor 2009-ben elkezdtük az első tőkéinket telepíteni, akkora már teljesen körvonalazódott bennem az, hogy én organikusan fogom művelni ezeket a tőkéket, és hogy a borok is természetesen fognak készülni.
A külföldi fogyasztók vagy értékesítők számára ha nem vagy bio termelő, akkor nem is vagy érdekes.
A bio borok hazánkban is egyre népszerűbbek, viszont még mindig kevesebben választják őket. Mit látsz, mi a tapasztalatod, hogyan állnak a fogyasztók ezekhez az újdonságokhoz?
Külföldön ez szinte már alap, hogy bio, külön már meg sem említik ezt, hiszen mindenki tudja. A külföldi fogyasztók vagy értékesítők számára ha nem vagy bio termelő, akkor nem is vagy érdekes. Magyarországon egyre jobban kedvelik, a sokat kóstolt fogyasztók pedig már nagyon előtérbe helyezik azt, hogy bio legyen.
Mit gondolsz, akkor valaha ki fog menni a divatból az ipari, vegyszerekkel történő termelés?
Szerintem a nagybirtokok sohasem fognak ennek hátat fordítani, hiszen nekik a biztonságra kell törekedniük. Kisebb területen az ember merészebb, de a kockázat elég nagy. Én 2009-ben kezdtem a borászkodást, és eddig két olyan év is volt, hogy nem szüreteltünk, hiszen ezekkel a növényvédelmi technikákkal, amiket mi használunk egyszerűen nem tudjuk megvédeni a szőlőt. Ez azért nagy kiesés, de vannak elvek és felállított törvények, amiket be kell tartani, ha már elköteleződtünk emellett. Hitelesnek kell lenni, amit beszélünk azt úgy is kell csinálni.
A boraitok ma már a tengeren túl és a nemzetközi csúcsgasztronómia színpadán pl. Kanadában és az Egyesült Államokban is megtalálhatóak, továbbá számos díjat szereztek. Mesélnél nekünk erről egy kicsit? Hogy sikerült ilyen nívós helyeken bemutatni a borokat?
Amerika úgy jött, hogy volt egy borkereskedő barátom, aki kint élt San Franciscoban és vitt tőlünk mintát. Ott nagyon megtetszett nekik a borunk, viszont akkor még nagyon kis mennyiségek voltak ezekből a tételekből, így amikor leadták a rendelést akkor azt vissza kellett utasítanom, hiszen addigra már elfogytak. Ezt a helyzetet a pandémia oldotta meg, ugyanis Magyarországon minden viszonteladónknak be kellett zárnia, így megmaradtak a tételek, amiket ki tudtunk vinni nekik, így mostanra már három éve dolgozunk együtt.
Kanada ezzel ellentétben teljesen véletlenszerűen jött. Magyarországon járt a (mára már) kereskedőnk, akinek egy étteremben pont a mi borunkat ajánlották, ő pedig megkeresett minket, hogy szeretné forgalmazni a mi borunkat Montréálban.
Mit gondolsz, mi teszi igazán különlegessé a Grál Borpince borait?
Persze nagyon fontos elemek kellenek ahhoz, hogy egy termék megvalósuljon, de a bor egy olyan dolog, amihez ember kell. Magától is elkészül természetesen és mi is azon vagyunk, hogy minél jobban önállóan hagyjuk ott a hordóban és dolgozzon, de kell egy filozófia és a filozófia mögé pedig kell egy ember, aki a huszárvágásokat meghozza. Hogyha a táj és az ember elképzelései passzolnak, akkor amellett siker van. Emellett pedig óriási elhivatottság és alázat kell a természet és a szakma iránt is. Ha mindez megvan, akkor a borász rendben van és ezáltal a birtoka is.
Ha választani kellene, melyik tételeteket ajánlanád a KraftKamra közösségnek és miért?
Az összes boromhoz van személyes kötődésem, így a Kamra kínálatából az mindegyik boromat nagy szeretettel ajánlanám bárkinek. A Pinot Gris-t azért, mert igaz világfajta, amikor pedig mi voltunk diákok, akkor két szüretet is csináltunk külföldön. Abból az egyiket Umbriában a Pinot Grigio hazájában, ahol számomra szerelem lett a Pinot Gris. A miénk egy teljesen máshogy elkészített változat, mint amit Magyarországon kóstol az ember, hiszen a miénk battonage, vagyis finomseprőn érlelt. Nagyon kedves tétel ez számomra, hiszen akár nagyon meleg van, akár hűvösebb az idő, ez mindig egy kis felüdülés az embernek.
A kadarka egy szeszélyes dolog, azt vagy nagyon lehet szeretni vagy nagyon lehet utálni. Mi most egyelőre a szeretet mellett vagyunk, bár a bemutatkozás nagyon rosszul sikerült, az első két évjáratban, de mára már mi is megtanultuk termeszteni és még jobban szeretni is őt. Én úgy gondolom, hogy a kadarka a magyar bortermelésnek – ami a vörösbort illeti – az egyik csillaga a kékfrankos mellett, mert elegáns. Az eleganciájával hódít, mint a franciáknál a Pinot Noir Burgundiában. Tehát ha ez jól van elkészítve, akár amforában, akár fahordóban, de még tartályban is, akkor nem a vállas, izmos testével fog minket padlóra fektetni, hanem a bájos, gyönyörű savgerincével, az ízek harmóniájával és a hosszantartó ízvilággal, ami a meggy köré fonódik. Szerintem ez bárminél többet érhet.
Ami pedig a kékfrankost illeti… én a kékfrankosra tettem fel az életem, így egy monológba nem fér bele az, amit tudnék róla mondani, számomra az van mindenek fölött, nekem az a kedvencem.
